A Magyar Kultúra Napja

A Hymnus, azaz a Himnusz kézirata szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban, január 22-én fejezte be a költemény megírását. Erre az eseményre emlékezve 1989 óta ezen a napon ünnepeljük a magyar kultúra napját. Ez a nap lehetőséget ad arra, hogy kiemelt figyelmet szenteljünk kulturális gyökereinknek, élővé tegyük hagyományainkat, és gondoskodjunk arról, hogy azokat tovább is adjuk a következő nemzedékeknek.

A magyar Himnusznak hosszú története van. A 19. századig a magyarságnak nem volt önálló nemzeti himnusza, hanem a katolikusoknak és a reformátusoknak saját néphimnuszuk volt.

Kölcsey Ferenc 1823-ban Szatmárcsekén írta meg költeményét, méghozzá január 22-én fejezhette be a művet, a kézirat ugyanis arról tanúskodik, hogy ezen a napon tisztázta le és jelölte meg dátummal a verset. A mű először Kisfaludy Károly Aurora című almanachjában jelent meg, kötetben pedig 1832-ben. A cenzúra miatt kellett eltelnie ennyi évnek, hogy a letisztázott költemény a folyóiratban is megjelenhessen.

Még tizenöt év telt el, mire 1844-ben Erkel Ferenc megzenésítette, és csak 1903-ban vált Magyarország hivatalos himnuszává.

Egy anekdota szerint az 1950-es évek elején a minden hatalom birtokosa, Rákosi Mátyás pártfőtitkár megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, immár „szocialista” himnusz szerzésével, mert szerinte a címerhez hasonlóan változtatásra szorul a himnusz is. Kodály Zoltán válasza erre annyi volt: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.” Ezzel az új himnusz témája lekerült a napirendről.

Kölcsey Himnusza 1989-ben került jogszabályi védelem alá, hiszen ekkor vált az Alkotmány szövegének részévé. Magyarország 2012. január 1-jén életbe lépett Alaptörvényének preambuluma a Himnusz modernizált első sorával kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart!”

A magyar kultúra napját a Himnusz születésnapján ünnepeljük. Maga a Himnusz – nemzeti közbenjáró imádságunk – olyan erőforrás, olyan jelkép, amely nemzedékeken és országhatárokon keresztül egyben tartja a magyarokat. Eléneklésével, szavalásával, olvasásával újra és újra hitet teszünk a Kárpát-medencei magyarság lelki, szellemi és kulturális összetartozása, a magyar kultúra egysége és oszthatatlansága mellett. A Himnusz a legsötétebb korszakokban és a legkilátástalanabb helyzetekben adott már erőt nekünk, hogy bízzunk magunkban, a saját erőforrásunkban. Az ünnep nemcsak az emlékezésről szól, hanem hogy közös felelősségünk, örökségünk továbbvitele. Feladatunk, hogy továbbadjuk a következő nemzedékeknek történelmünk, művészetünk és kultúránk lelki, erkölcsi és szellemi útravalóit, kibővítve a saját tapasztalatunkkal, a saját eredményeinkkel, hiszen Magyarországot megőrzésre kaptuk elődeinktől. Szükségünk van erre a napra, hogy azt, ami magától értetődő, újra és újra kifejezzük, újra és újra megünnepeljük. Magától értetődő, hogy magyar kultúra nélkül nincs nemzeti tudat, magyar kultúra nélkül nincs versenyképes magyar tudás, magyar kultúra nélkül nincs magyar társadalmi szolidaritás, és nincsenek magyar gazdasági eredmények sem. Mindennek: a nemzeti tudatnak, a magyar tudásnak, gazdasági eredményeinknek az alapja a magyar kultúra.

HIMNUSZ

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!

(Cseke, 1823. január 22.)