Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Ünneplő Közösség!

Örömmel köszöntöm Önöket a Magyar Államalapítás évfordulójának és Államalapító Szent István királyunk, Magyarország legfőbb védőszentjének ünnepén. Tisztelettel üdvözlöm minden kedves vendégünket, akik elfogadták meghívásunkat, és velünk ünnepelnek.

Régi hagyománya városunknak, hogy államalapításunk eseményéről itt a Patakai-hegyen emlékezünk meg szentmise keretében, újkenyér áldással együtt. Köszönöm a helyi szervezők munkáját, akik megteremtették a lehetőségét, hogy itt ünnepeljünk. Hálásan köszönöm a gazdáknak, hogy az 50 éve állított kőkereszt is megújulhatott.

Kedves Jelenlévők!

Augusztus huszadika számomra fontos dátum az évben. Fontos azért, mert ez az ünnep alkalmat ad, hogy újra és újra megfogalmazzuk, miért is vagyunk büszkék magyarságunkra és nemzeti múltunkra. Ez pedig most, hogy a világ ilyen őrült tempóban változik körülöttünk, különösen fontos, hiszen a közös múlt egy olyan horgony, ami megtart a legnagyobb viharok közepette is, és egy olyan kapocs, ami összetart akkor is, amikor úgy érezzük, a különbözőségeink válnak hangsúlyosabbá az azonosságaink helyett. Ma, amikor államalapító Szent István királyunkra gondolunk, felidézzük azt, hogy amikor a magyarság több mint ezer esztendővel ezelőtt letelepedett a Kárpát-medencében, abban bíztak, hogy ez a hely olyan otthonuk lesz, ahonnan soha többet nem kell továbbmenniük. Mi már jól tudjuk, hogy amit ők csak reméltek, valóság lett: ez a hely immár több mint ezer éve valóban az otthonunk. Történelmünk során számos csapással néztünk szembe, de a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is kitartottunk. Méltán lehetünk büszkék elődeinkre, múltunkra és magyarságunkra!

Elődeink csendes kitartása, állhatatossága, összefogása példát mutathat nekünk. Ottlik Géza Iskola a határon című regényében így írt. „A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget ünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna most, a hatalmas ottomán birodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk.”

Nemcsak túléltük a csapásokat, de képesek voltunk újra- és újrateremteni hazánkat. Hányszor érezhették úgy elődeink, hogy akár a tatárdúlás, akár a török pusztítása, akár a világháborús bombázások után, ami addig az otthonuk volt, pusztulásra ítélt romhalmazzá vált. És hányszor mondhatták azt, hogy nem, mégsem adják fel, mert bár a történelmi katasztrófák újra és újra letarolták a nemzetet, ki tudnak tartani, és túl tudnak élni. Talán ilyen alkalmakkor erőt adhatott nekik Szent István emlékképe, aki hitt abban, hogy ez a föld lesz, és ez is marad a népének otthona, és aki képes volt arra, hogy átvezesse a nemzetet egy új korszakba. Ahogy az előttünk élő nemzedékeknek, úgy nekünk is ez adhat erőt, mert bár az elmúlt évek bebizonyították, hogy a világ egyre kevésbé kiismerhető, és egyre gyorsabban változik, tudjuk, hogy vannak olyan belső értékek, amelyek állandóak. Ezek egyike a hit. Hit az olyan példaképekben, mint amilyen maga Szent István király, hit az előttünk itt élőkben, akik küzdöttek és kitartottak, hogy jövőt tudjanak adni nekünk. És hit egymásban, a közösségben, mert a csapások is csak azt erősítették, hogy összetartozunk.

Szent István királyról nagyon kevés korabeli feljegyzés maradt fenn, így utólag nehéz hiteles képet alkotni róla. Amit a krónikákból biztosan tudunk, az az, hogy szigorú, erőskezű uralkodó, de jámbor, vallásos ember volt. A határozottságra és az alázatra egyaránt szüksége volt, hogy képes legyen egy letűnőben lévő korból egy új korszakba átvezetni népét. Valószínűleg nagyon jó volt a felismerőkészsége, és nagyon érzékeny lehetett a világban zajló változásokra. Milyen hatalmas felismerés lehetett rádöbbenni, hogy ha hagyja, hogy a magyarság megmaradjon az ősi úton, akkor az a nemzet felmorzsolódásához vezet. Milyen nagy kegyelem a nemzet számára, hogy első szent királyunk ennyire érzékeny volt az idők szavára, hallgatott a megérzéseire, és megbízott abban, hogy a magyarság számára jó döntéseket hozza meg.

Ma nemcsak nagyon gyorsan, de nagyon sok területen is változik a világ. Halljuk is sokszor, hogy korszakváltásnak vagyunk a tanúi. Senki sem vonja kétségbe, hogy nehéz, embert próbáló helyzet ez, hiszen mindig könnyebb a készet választani, a meglevő mintákat folytatni, mint valami újat teremteni. De példát kell vennünk Szent Istvánról ebben is, és hinnünk és bíznunk kell magunkban, akárhányszor válaszút elé kerülünk, és szembesülünk egy-egy döntés felelősségével. Szent István király erős, független, keresztény magyar állam létrehozását tűzte ki céljául. Akkor úgy tűnhetett, lehetetlen feladatra vállalkozik, de a történelem és az idő őt igazolta. Lehet, hogy ma is a lehetetlennek tűnő megoldásokról bizonyosodik be hosszú távon, hogy azokra van szükség. A legfontosabb, hogy higgyünk elődeink példájában és a közösség megtartó erejében. Ha meg tudjuk fogalmazni a közös célokat, és túl tudunk lépni az önös szempontokon, akkor együtt, összefogva képesek vagyunk kitartani ma is és a jövőben is a leglehetetlenebbnek tűnő helyzetben is. Ez a mi örökségünk, amelyet tovább kell adnunk gyermekeinknek és unokáinknak.

Kedves Jelenlevők!

Az ünnep másik vonatkozása az „Új kenyér ünnepe”, melyet állami szinten 1949-től ünnepelünk, de hagyományainak gyökerei a 18-19. századi aratóünnepekhez nyúlnak vissza.

A kenyér az életet, a megélhetést, az otthont jelenti. Most van vége az aratásnak és jövőre is lesz kenyerünk. A nemzeti színű szalaggal átkötött kenyérrel fejezzük ki, hogy a haza és az élet összekapcsolódik.

Befejezésül engedjék meg, hogy a szent királyt idézzem: „Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.”

Bízom abban, hogy ezt a gondolatot útravalóként is magukkal viszik, kívánok minden kedves jelenlévőnek szép élményeket és jó szórakozást mára! Köszönöm megtisztelő figyelmüket.