Augusztus 20-án Csütörtökhegyen, az ünnepi szentmisét követően emlékeztünk meg Vigh László országgyűlési képviselő, miniszteri biztos úrral államalapító Szent István királyról, majd Páli Zoltán plébános úr megszentelte az új kenyeret. A rendezvényt a hagyományoknak megfelelően a Zalalövői Borbarát Kör Egyesület szervezte.

Augusztus 20. mindig kivételes nap az életünkben. És nem csupán a hétköznapoktól különbözik, hanem a többi ünnepünktől, történelmi emléknapunktól is.

Hiszen nemzeti létünk – múltunk, jelenünk és reményteli jövőnk – legrégibb ünnepén vagyunk ilyenkor együtt. Ezt a napot a lovagkirály Szent László iktatta törvénybe 1083-ban. Szent István tiszteletét később, a török elleni hősies küzdelmeink mélyítették bennünk tovább, és terjesztették el az egész keresztény világban. 1686-ban XI. Ince pápa szentelt ünnepet Szent Istvánnak azért, mert a katolikusok hite szerint közbenjárásával megsegítette a keresztény hadakat az oszmán törökökkel folytatott küzdelemben Buda visszavételekor.

Nem véletlenül keríti hát különleges érzés a hatalmába ilyenkor az embert. Hiszen amikor itt állunk, ünnepek hosszú sora, majd egy egész évezred néz vissza ránk, és ebben a tekintetben különös életerő van: az emlékezés nem visszatérés a múltba, hanem a múlt beletolakodása a jelenbe, és ez – ahogy Babits Mihály fogalmaz – tettekre, gondolatokra buzdító „teremtő idő”.

Vajon mi a Szent István-i örökség lényege? Mi az, amit gazdag életművéből korszakokon átívelve, harminchat nemzedék sorsán, életén keresztül magunkénak tudhatunk, magunkénak kell tudnunk?

Nos, mindenekelőtt talán az, hogy a föld, amit egy nép birtokol, csak akkor lesz haza is egyben, ha annak nincs alternatívája. Ezer esztendő távlatából elmondhatjuk, ez a felismerés vált a magyarság és a magyarságunk megmaradásának kulcsává. Hiszen az a szállásterületről szállásterületre vándorló nép, akinek a talpa alatti föld lecserélhető jobb, dúsabban termő legelőre, az a nép nem tud megkapaszkodni ott, ahová a Történelem Ura rendelte.

Hol vannak a rettegett besenyők, akik Álmos vezér népét a Kárpát-medence felé ugrasztották? Hol vannak a leányrabló kunok, akikkel a bátor Szent László nézett farkasszemet? És hol vannak a félelmetes mongolok, akik elvonulása után IV. Béla egy porig rombolt országot talált?

Mára mindegyik porfelhő csupán, amelyet egy valaha élt nagy nép vert fel a történelem országútján.

Száz esztendő alatt, és különösen az utóbbi évtizedben nagyot fordult velünk a világ. Egymásrautaltságunkat, a közös fellépésben, a szomszédainkkal való együttműködésben rejlő erőt a lassan magunk mögött tudott koronavírus-járvány még egyértelműbbé tette. Éppen úgy, miként azt is, hogy a földnek, amely a hazánk, nincs alternatívája. A problémáinkat – legyen az akár globálisan jelentkező gond, mint a világjárvány – senki nem oldja meg helyettünk. A mi tevékeny közreműködésünk, a magunk életének megszervezése nélkül kiszolgáltatottakká válunk.

Önállóságunk a szabadságunk, szabadságunk pedig az erőnk. Éppen úgy, mint 1030-ban, majd ezer évvel ezelőtt. Ekkor történt, hogy a hazánkra törő német császári seregeket a magyar hadak nemcsak feltartóztatták, de – ahogy a német nyelvű krónikák fogalmaznak – II. Konrád német-római császár „Magyarországról katonaság nélkül és minden eredmény nélkül tért vissza azért, mert a sereget az éhínség gyötörte; a magyarok Bécset is elfoglalták”.

A magyar háborús siker eredménye végül az lett, hogy míg Konrád hűbéresévé tette Lengyelországot, és uralma alá hajtotta Burgundiát, többet nem kísérletezett Magyarország meghódításával.

Hajtsunk hát fejet mindannyian a mai napon Szent István, a szabad és független keresztény magyar állam megalapítója előtt, és őrizzük örökségét, a magyar hazát hosszú évszázadokon át.