2025. március 14-én került sor az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 177. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésre.

Ünnepségünk szónokának, Molnár András úrnak, a Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltár igazgatóhelyettesének ünnepi beszéde:

Tisztelt ünneplő közönség, kedves zalalövőiek!

Azért gyűltünk ma össze, hogy emlékezzünk. Emlékezzünk egy 177 évvel ezelőtti napra, amely borúsan, szürkén, zuhogó havas esővel köszöntött az országra, azonban mégis múltunk egyik legfényesebb napja lett.

„Magyar történet múzsája, / Vésőd soká nyúgodott,

Vedd föl azt, s örök tábládra / Vésd föl ezt a nagy napot!

Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt,

Nem tevének annyit, mint mink / Huszonnégy óra alatt.”

Petőfi Sándor e sorokkal jelölte ki 1848. március tizenötödike helyét a magyar történelemben. Büszke, határozott kijelentése nem afféle költői túlzás. Az államalapítástól napjainkig ívelő történelmi folyamatban valóban az 1848/1849. évi forradalom és szabadságharc hozta az egyik legjelentősebb fordulatot a magyarság életében. A feudális királyságot ekkor váltotta fel a parlamentáris államszervezet, a középkori gazdaság és jobbágyvilág helyén ekkor indult fejlődésnek a modern piacgazdaság és a jogegyenlőségen alapuló polgári társadalom. A márciusi forradalom egyszerre segítette elő a polgári tulajdonviszonyok kialakítását és a nemzeti önállóság megteremtését. Az 1848. évi áprilisi törvények utat nyitottak az egyéni és kollektív szabadságjogok, illetve az olyan értékek érvényesülése előtt, mint az emberi méltóság, a türelem és a műveltség.

A polgári átalakulás és a nemzeti önállóság védelmében, a függetlenség kivívásáért és megőrzéséért folytatott fegyveres harcban mutatta meg erejét először az évszázadok óta formálódó közösség, az immár modern korszakába lépő magyar nemzet. A megmaradásért és fejlődésért vívott küzdelem minden korábbinál szorosabb egységbe kovácsolta nemzetünket, és elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy a Kárpát-medence népeinek közös gondjaira tartós megoldást találni csak az egymással való gazdasági, politikai és kulturális együttműködésben lehet.

Tisztelt ünneplő közönség! A mai napon emlékezzünk azokra az elődeinkre – kiemelkedő államférfiakra és hadvezérekre, valamint egyszerű polgárokra és közkatonákra egyaránt –, akik országszerte, így a napjainkban Zalalövőhöz tartozó, annak idején önálló településeken (Budafán, Zalamindszenten és Zalapatakán) is tevékeny részesei, formálói voltak 1848 felejthetetlen eseményeinek.

Emlékezzünk Zalalövő első ismert honvédjére, a helybeli születésű kereskedőlegényre, Veisz Salamonra, aki 19 évesen, 1848. június 16-án, a Zalaegerszegen kezdődött toborzás alkalmával állt be a 7. honvédzászlóalj önkéntesei közé, részese volt a pákozdi csatának és a schwechati ütközetnek, harcolt a Felvidék védelmében, azután Lipótvár erődjének védőjeként hadifogságba esett, és büntetésül besorozták a császári hadseregbe.

Emlékezzünk a Zalapatakán 1822. január 22-én született Péter Pálra, Péter Mihály és Benczik Rozina fiára, aki 1848 őszén a zalai 47. honvédzászlóalj önkéntese lett, 1849 áprilisában közvitézként harcolt a dicsőséges tavaszi hadjáratban, megsebesült Buda várának visszafoglalásakor, 1849. május 21-én, az 1867-es kiegyezés idején pedig Alsólendván volt foglár.

Emlékezzünk a Zalamindszentről származó Nagy Imrére, a 47. honvédzászlóalj közvitézére, aki az 1849. április 6-ai isaszegi csatában, a Rákos-patak mentén történt szuronyrohamban esett el.

Emlékezzünk a szintén zalamindszenti születésű, 1829. május 1-jén megkeresztelt Laky Imrére, Laky Ferenc és Járfás Erzsébet fiára, akit 1848. november 21-én a falujában soroztak be a honvéd újoncok közé, a 47. honvédzászlóalj közvitézeként küzdött a szabadságharcban, és 1849 nyarán, alakulatának csallóközi harcaiban puskalövéstől szenvedett hősi halált.

Emlékezzünk a Budafára 1847-ben beházasodott és 1848 őszén a honvéd újoncok közé besorozott Németh (vagy Némethy) Antalra, aki a zalai 56. honvédzászlóalj közvitézeként önfeláldozóan harcolt és elesett Buda várának 1849. május 21-ei bevételénél.

Emlékezzünk a szabadságharc után itt letelepedett egykori honvédtisztekre is, köztük a zalalövői temetőben nyugvó Weinmann Imrére, aki Horvátországból származott, 1848 őszén 21 esztendős joggyakornokként állt be a Győrött szerveződő 39. honvédzászlóalj önkéntesei közé, 1849 januárjától az alakulat hadnagya volt, Világosnál főhadnagyként tette le a fegyvert, büntetésül közlegényként sorozták be a cs. kir. 9. huszárezredbe, majd miután onnan tíz év szolgálat után szabadult, Zalalövőn dolgozott gazdatisztként, az 1890-es években pedig Zalamindszenten élt.

Emlékezzünk mindazokra, a név szerint most fel nem sorolható budafai, zalalövői, zalamindszenti és zalapatakai honvédekre, akik hősiesen küzdöttek a szabadságharc csataterein, és azokra a civilekre, egyszerű polgárokra is, akik a hátországban állták meg becsülettel a helyüket: szállással, étellel-itallal, ruhával, felszereléssel, fegyverrel és munícióval látták el harcoló honvédeinket.

Emlékezzünk arra, hogy országunk és városunk egykori lakosai e másfél esztendei küzdelem alatt váltak először felelősen gondolkodó, önálló polgárokká. Olyan polgárrá, aki nem félénk alattvaló, elnyomott szolga többé, hanem büszkén, emelt fővel jár, részt vesz a közügyekben, saját véleményt formál az őt körülvevő világról; aki helyett róla és nélküle immár senki sem dönthet. Olyan polgárrá, aki képes felismerni nem csupán a saját, de embertársai érdekét is, aki a közös célok megvalósítása érdekében kész összefogni, hajlandó felülemelkedni saját előítéletein és emberi gyengeségein. Olyan öntudatos polgárrá, aki nem csak jogainak érvényesülését kéri számon, de felelősséggel teljesíti családja, lakóhelye és nemzete iránti kötelességeit is. Olyan cselekvő polgárrá, aki saját kezébe veszi sorsának irányítását, és nem pusztán szavakban, hanem tettekben fejezi ki szülőföldje és hazája iránti szeretetét.

Molnár András